A szerzőkről

Talán egyszer író leszek és költő... Minden esetre, első nekifutásra írtam néhány versikét – rímeket faragtam játékból, saját magam és barátaim szórakoztatására. Aztán folytatódott a játék: mikor felolvastam ezeket, a „kishúgom” olyan vidáman és önfeledten tapsolt, mintha csak újra 4 és 2 évesek lennénk, és azon szórakozik, hogy bohóckodom neki. Ahogy mindig is, ő lett az első számú rajongóm és leglelkesebb közönségem. De nem csak neki tetszett, hanem mindenkinek, akinek felolvastam, és bátorítottak, hogy „művemet” szélesebb körben is megismertessem. Így hát, tovább folytatódott a játék. Felhívtam régi barátnőmet, hogy volna-e kedve illusztrációkat készíteni a verseimhez. Örömmel vállalta a feladatot, s ezzel barátságunk újra „virágba borult”, kapcsolatunk valóban „gyümölcsöző lett”. Kezdetét vette a közös munka.  Lelki szemeim előtt minden vershez egy kép is megjelent, ezt próbáltam néhány sorban lefesteni. Sorra megszülettek a rajzok, pontosan követve a leírásokat, de egészen más képek voltak, mint amiket elképzeltem!  Mégis, ezek a képek bennem éltek!!  Minden apró részletben gyerekkori emlékek, hangulatok köszöntek vissza. Örömteli volt a felismerés, hogy talán létezik egy „kollektív gyerekkori emlék”, hisz vannak képek, amelyek mindannyiunk számára ismerősek, és felidézik rég elfeledett „közös” élményeinket. Kiszíneztük hát a halványan élő emlékeket, nosztalgiából, és azzal az előre fel nem tett szándékkal, hogy nem hagyjuk ezeket veszni hagyni! Szeretnénk tovább adni a mi gyerekeinknek, megosztani a következő generációval.

Milyen jó volt bújócskázni, fogócskázni, a nagybátyánkkal gombát szedni az erdőben! De jó volt figyelni a kertbe tévedő madarakat, bodzát szedni, aztán nézni a nagymamát, ahogy a szörpöt a tűzhelyen kavargatja, ellopni a levesbe szánt, megtisztított répát, hisz nyersen jobb! Emlékszem, hogy gyerekkorunkban bodzafaágból csináltunk cigit, mindig vadvirágcsokorral köszöntöttük édesanyánkat, hogy első zsebpénzünket jutalmul azért kaptuk, mert szedtünk egy-egy nagy üveg málnát. Azóta is szeretek erdőn-mezőn bóklászni, út széléről szedret, somot, vagy épp csipkebogyót enni. Szeretek szilvalekvárt főzni, mogyorót törni, a diófa alatt ücsörögni és figyelni, hogy a szomszéd milyen gondosan gazolja a kiskertjét. Szeretem nézni a fák és a földek folyton változó színét és szeretek játszani! Ezek a versek is játékból születtek –  játszottam a szavakkal. Bennem lüktet sok-sok gyerekvers ritmusa, dallama, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Nemes-Nagy Ágnes egy-egy sora, el nem évülő, örök kincsei a magyar nyelvnek. A versikék, amiket papírra vetettem, ezeknek távoli visszhangja csupán, szerény tisztelgés nagy költőink előtt.

Amit immár te is kezedbe vehetsz, gyerekkönyv. Elsősorban azért, mert gyermeki lelkületből született. Próbáltuk gyerekszemmel nézni a világot, rácsodálkozni fűre, fára, bogárra, apró részletekre, egymásra, és az egész világra. És mint rég, az óvoda udvarán odaszaladtunk egymáshoz, így hívunk most is: gyere velünk játszani! Folytatódjon a játék úgy, hogy te is lapozgatod a könyvet, gyermeked kezébe adod, felolvasol belőle, vagy ő olvas fel neked. Családtagjaid és barátaid is törhetik a fejüket a feladványokon, és ha jó a megfejtés, jutalmuk egy üveg savanyú uborka vagy egy tál kompót lehet.

Ne hanyagoljuk el a bennünk élő gyereket, aki örökké kíváncsi és játszani szeretne! Ne hagyjuk elveszni gyerekkori álmainkat! Én, ha nagy leszek, író és költő leszek….

Radnai Éva

Öt évesen űrhajós akartam lenni, később tengerész, majd könyvillusztrátor, végül gimiben szerényen eldöntöttem, hogy én leszek a világ legjobb rajztanára.

Álmaimat követve, zsebemben a diplomával iskolában kezdtem el dolgozni. Nagyon szeretek tanítani, gyerekekkel foglalkozni, velük együtt nőni. Amikor régi barátnőm megkeresett a verseivel, és elképzeltük az illusztrációkat, újra feléledt bennem a vágy, hogy a meseképeket, amik bennem élnek, papírra vessem. Ezzel majdnem egy időben megérkezett hozzánk Berci fiam, és az otthon töltött hónapok alatt lassan megszülettek a rajzok is.  Igyekeztem azt a játékosságot, felhőtlenséget és időtlenséget visszaadni, ami a verssorokon átszűrődött. A képek - bár segítenek a feladványok megfejtésében - részletgazdagságukkal önmagukban is rejtvényszerűek. Kezdetben sokat gondolkodtam, milyen vizuális nyelv lenne a leginkább megfelelő. Az egyetem alatt, képzőművészetis hallgatóként fontos volt, hogy aktuális, véleményt és értéket közvetítő alkotásokat hozzak létre kortárs formanyelven. Ez a könyv nem „kortárs” és illusztrációi nem hordoznak magas képzőművészeti értéket. Nem is galériába való, hanem gyerek kezekbe. Mindemellett úgy gondolom, hogy az illusztrációknak megvan a maguk aktualitása, és képviselik azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartok. Visszaemlékeztem az meseképekre, illusztrációkra, amelyek engem gyerekként leginkább magukkal ragadtak, belém ivódtak. Ezek nem kortárs művészeti alkotások, de őszinték és játékosak voltak; valódi álmokat, vágyakat jelenítettek meg. Nekem is ez a szándékom.

Ezzel a kötettel szeretnénk ízelítőt adni –főleg az egyre inkább urbanizált fiatal generációknak- abból a nyelvi, kulturális és vizuális gazdagságból, amelyet közvetlen környezetünk magában rejt, adott esetben éppen a növények. Olyan könyvet szeretnénk kézbe adni, amelynek képein jól szórakozik az ovis korosztály, és néhány találós kérdés a felnőtteket is elgondolkoztatja.  Bízunk benne, hogy a sorok és a képek visszaadnak valamit abból a derűből, amellyel mi e kötetet készítettük.

ui.: űrhajós és tengerész már nem akarok lenni.

Pék Attiláné Starkey Krisztina

  A színes fotókat és a könyvben szereplő képek korrektúrát Balogh Viktória Nara készítette.